"A Mulher que Venceu Don Juan," traduzido para húngaro, por Hargitai Evelin Gabriella

A nő, aki legyőzte Don Juan-t

1

La donna è mobile

Honvágyat csak a tenger iránt érzek. A Foz -nál elém táruló látvány hiányzik. Bár azt mondják, az Atlanti-óceán mindenütt egyforma, ezt, amit itt, Monte da Caparica -nál látok az ablakomból, nem érzem sajátomnak. Foz más volt.

Evelin Gabriella HARGITAI

Foz más volt; az új házból szemlélve, ahol az utolsó évben az életemet a boltról boltra rohanás töltötte ki: megkeresni a tökéletes műtárgyat a tökéletes helyre. Bármennyit is szaladtam, bármennyit is fáradtam vele, soha nem találtam olyat, ami elnyerte volna Amaro tetszését. Szép volt, csakhogy... Ő ellenben tudott választani. Vagy azt gondolta, hogy tud. Soha semmi nem volt tökéletes, az ő precíz kezei alól kikerülő plasztikai sebészi munka kivételével.

Mindig is a részletek okoztak nekem örömet, talán így menekülök el a lényeg elől, ami igazából felzaklat engem. Mindig szükségem volt arra, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet, mert attól megkönnyebbülök. Most a balkonnövényeimre gondolok, amelyek kiszáradtak, elfonnyadtak, mert már nem beszélgetek velük. Hiányzik a veranda. Ellenben a tágas ház, ahol szinte elvesztem, nem. Fehér volt és steril. Meg kell halni, olyan szép, ahogyan Becas mondta, meghalni, mondtam én, lassú halállal, ha nincs remény új életet kezdeni. Persze, nem érthetett engem. Én pedig nem tudtam megértetni magam.

A foz-i új házzal kapcsolatban az én véleményem nem számított. Az én létem is olyan volt, akár egy műtárgyé. Szótlanul, díszként szolgáltam Amaro életében. Nem tudom, mire voltam jó, hacsak nem arra, hogy aláírjak.

– Holnap 11 órára legyen készen. El kell menni a közjegyzőhöz, aláírni az új lakás papírjait.

Homályosan már beszélt valamit egy épületről a Gomes da Costa Marsall sugárúton, ami, noha egy időre felfüggesztették az építkezést, végül elkészült. Az én családi örökségemből vette meg, de még csak nem is hívott el magával a bemutató szint bejárására. Kész tények elé állított. Erről nem beszélhetek senkinek. Ha beszélnék, senki nem hinne nekem. Vagy még nagyobb bolondnak néznének, mint amilyen egyébként voltam. Ezért írom inkább ezt a Naplót, ami nem kérdez, és nem bírál felül. Elég a cenzúra, amit magammal szemben alkalmazok, mert ma már tudom, hogy az én hibám is volt, nagyon is, mert gyenge voltam. Vakká tett a szerelem.

Honnan is tudhattam volna én, a tizenhat éves kamasz, hogy ez az Adonisz, aki filmbe illő módon toppant elém a granja-i parton, egyszer démonná fog változni. Pedig nyilvánvaló volt. Egy túlzottan jólnevelt, túlzottan hidegfejű, túlzottan visszafogott férfi, túlzottan sok kezitcsókolommal, nem megbízható. A normális emberek nem túlságosan ilyenek vagy olyanok. A túlzott tökéletesség még Odüsszeusznak sem kellett, ott is hagyta sírva Kalüpszót Ogügié szigetén. Pénelopé türelmes volt, ezzel jobban szolgálta az érdekeit. Az én odüsszeiám más fonalból, más szemekből szövődött, amiben sem istenek, se hősök nem őrködtek felettem.

A mama imádta a kézcsókos doktort. Sarácska, nem ismerek hozzá fogható finom, művelt férfit. Szép plasztikai sebészi karrier áll előtte. Szükséged van valakire, aki majd a gondodat viseli, amikor mi nem leszünk. Nem kellett sokszor ismételnie. Amaro akkoriban maga volt a megtestesült sárm, és a barátnőim mohó tekintete megerősítette a mama verzióját. Mama, babonás lévén, soha nem mondta ki a „meghalni” szót, de ő távozott először. A Vila Real-i Szent Dénes temetőben nyugszik a családi kriptában, közvetlenül Virgínia Rosa Teixeira, az ismert tenyérjós sírja mellett, aki Madame Brouillard néven vált híressé, és a lisszaboni rendelőjében a Nova do Carmo utcában híres klientúra kereste fel a monarchia idejéből. Még João Franco miniszter is közöttük volt, aki még így sem tudta előre látni I. Károly király meggyilkolását.

Apám temetése után Amaro gondoskodott mindenről. A szépségklinika nyereséges volt, mégis azt mondta, hogy a pénz nem boldogít, és a maga hasznára fordította a közmondásban rejlő bölcsességet. Mindig furcsálltam, hogy soha nem mutat be a családjának, amit mindig titokzatosan arisztokratikusnak képzeltem. A szüleinek egészségi problémái vannak, így mondta, nem jöttek el az esküvőre, nagyon messze élnek, Buenos Aires-ben. Annyi hazugságot hallottam tőle az évek során, hogy ez is egy újabb mesének tűnt: ha még élnek, akkor a gazdag fiuk biztosan nem foglalkozik velük.

Mindig furcsálltam, hogy nem akar gyermeket. Soha nem adott egyetlen elfogadható magyarázatot sem. Az első években nem merült fel a kérdés, hiszen olyan fiatal voltam. A harmincadik évemhez érve már nem volt kétségem afelől, hogy a magyarázat másban rejlik. Azzal érvelt, hogy én vagyok a klinika cégére, és nem ronthatom el a külsőmet. Hogyne! Minden nap gyönyörű színésznőket és modelleket láttam, akik egyik napról a másikra veszítették el a terhesség során felszedett kilókat. Igen, a magyarázat csakis más lehetett, amit máig nem sikerült lelepleznem.

– Sara, ne felejtse el bevenni a tablettát.

Szinte maga helyezte a számba, szigorúan felügyelve a levél gyógyszert. Unásig hallgattam őt, és nem tudtam megérteni. Amikor Isa a harmadik gyermekével teherbe esett, nagyon nyugtalan lettem, és eldöntöttem, hogy ez az utolsó lehetőségem. Csaknem negyvenöt évesen már nem kevés rizikó volt ebben. Bevallom, hogy tartottam ettől, bár Raquel doktornő biztosított róla: a kockázat minimális. Korábban nem próbálkoztam, mert még megvolt a remény, hogy otthagyjam a házat és Alberto-val éljek, de ő nem akarta vagy nem tudta elhatározni magát. Tudom is én az okát, hogy az emberek miért halasztják el végleg a nehéz döntéseiket.

Akkor fordult meg a fejemben, hogy gyermeket kellene szülnöm, és még ha Amaro is lesz az apja, talán feloldaná Alberto elvesztését. Azt hiszem, így mondta Lúcia asszony. Teherbe estem, hogy feloldjam a veszteséget. Mivel mindig ellenőrzés alatt álltam, úgy tettem, mintha bevenném a tablettát, de a nyelvem alatt hagytam, majd kidobtam. Nem sokkal azelőtt antibiotikumot szedtem, ami jó kifogás volt a hatás elmaradására. A kész tények előtt Amaro-nak nem volna választási lehetősége. Bárhogy is alakuljon, nem tudtam sokáig leplezni a titkomat.

Egy pénteki vacsorán bejelentette, hogy Lisszabonban töltjük a hétvégét. Foglaltatott jegyeket a São Carlos-ba. Meg akarta hallgatni Renato Brusont a Rigoletto-ban, a legjobb baritont Tito Gobbi óta, mondta ő, mert én keveset értek az operákhoz, de érdekel a történetük. Mindig sajnáltam Gildát, szegény lányt, aki belehal a Mantova hercege iránt érzett szerelembe. A szoknyavadász cinizmusa magaslatáról kiáltja: „La donna è mobile…qual piuma al vento,…muta d’accento…e di pensiero…” Igen, ők a tükörben látják, amit a nőkről gondolnak, ezek „cortigiani, vil razza dannata”. A naiv nők, mint Gilda vagy én, azt mondhatnánk: „È sempre misero… chi a lei s’affida…” De nem mondjuk, vagy túl későn mondjuk.

Erőt kellett gyűjtenem, hogy elmondjam neki: gyermeket várok. Úgy gondoltam, hogy az otthonunktól távol könnyebb lesz elkerülni a nagyjelenetet. De minden ellenkezőleg történt.

Miután kiértünk a São Carlos-ból, Amaro közölte velem, hogy az Alecrim utcában, az Olivier-ben foglaltatott asztalt. Emlékszem a kék és rózsaszín ülőpárnákra, amiket hátul csipke és selyemszalagok fogtak össze, XVIII. századi párizsi hangulatot idézve. Emlékszem a virágokkal borított aranykalitkákra, bennük gyertyákkal, ami a legkifejezőbb kép az életemről. Két fekete napkorongra is emlékszem a falról, a kegyetlen Amaro és a visszakozó Alberto, közöttük egy harmadik fényes gyújtópont, a fiam.

Ő egy ötrészes előételt választott amuse bouche. Én vizet ittam, ő Cabernet Sauvignon-t a Quinta do Mouro pincészetből. Amikor vodkás sörbetet kért, elszántam magam:

– Amaro, el kell mondanom valamit.

Kissé felemelte a fejét, a kanál pedig folytatta útját a szája felé.

– Állapotos vagyok.

A kanál megállt, és hirtelen a csészébe hullt. Olyan tekintettel nézett rám, mint Rigoletto, amikor kiejtette a szót: „Maledizione!” Néhány pillanatra elnémult, majd a legkisebb érzelem nélkül így szólt:

– Holnap gondoskodunk a dologról.

– Miről?

– A terhesség-megszakításról.

– De én nem akarom elvetetni. Akarom ezt a gyereket.

– Azt teszi, amit én mondok.

– Már késő elvetetni.

– Ebben én döntök. Régóta ismeri a játékszabályokat.

Hívta a pincért, kitette az aranyozott bankkártyáját, úrias borravalót adott, majd megfogta a mobiltelefonját, és felhívta Joaquim-t, hogy hozza az autót, amin egyetlen szó nélkül hajtottunk a a Jau  utcai Pestana Palace-ba. Én is szolga voltam, de az én gazdám közel sem volt a Toll Hercege, vagy bármi másé. Egyenesen a szobájába ment, aminek bár volt ajtaja az enyém felé, egy szót sem szólt hozzám, még annyit sem, hogy jó éjszakát.

Porto felé a hazaúton Joaquim-hoz fél tucat szót intézett a heti intéznivalókról. Hozzám pedig a legmélyebb csendet. Joaquim félve hátrapillantott a visszapillantó-tükörben, és látta a gondterhelt arcomat, a könnyes szemeimet. Felejthetetlen út. A fiamhoz beszéltem, amint megszületik, elmegyünk onnan. Végre volt okom élni. Hétfőn a reggelinél az ebédlőasztalon egy cédulát találtam:

„Ebéd Dória-nál 13 órakor. Szóltam Joaquim-nak, hogy vigye el 12:30-kor a Klinikára, és onnan megyünk oda.”

Mint egy gép, úgy követtem az utasításokat. Amikor beszálltam az autóba, Joaquim nem tudta visszafogni magát:

– Nagyon aggódom, asszonyom. Olyan levert, és tegnap láttam, hogy egész úton sírt. Csak azt szeretném, ha tudná, itt vagyok, ha segítségre van szüksége. Bármi is legyen. És kiemelte ezt, hogy bármi is legyen. Semmit nem értettem. Joaquim soha nem beszélt hozzám ennyit. Megköszöntem, és elfedtem az indiszkrét könnyemet, ami tönkre akarta tenni a szempillafestékemet, amit Amaro aligha bocsátott volna meg az ő kirakat-feleségének.

Megérkeztünk a Paradicsomba, a ma Klinikának otthont adó rózsaszín villához, ami még Eufrosina idejéből őrzi a színét. Az átriumban, a széles falépcsőzet alatt Antonio Canova három Gráciájának másolata állt. A nagynéném az eredetijébe az Ermitázs első emeletén szeretett bele. Lourenço bácsi pedig Cupido és Psyché szoborkompozícióját csodálta, felismerve magát a szárnyas alakban, aki örök csókot lehel a lányra. Ellenben Eufrosina-nak nem, nagyon nem tetszett az a csupa szárny hosszú lábú alak. Psyché nem volt teljesen rossz, de össze sem lehetett mérni a szépségét a három Gráciáéval. Friss házasokként ki akarták díszíteni a házat, amit Foz-ban építtettek. A rajongásig szerelmes nagybátyám mindent megtett, hogy Eufrosina néném kedvében járjon. Amint Porto-ba ért, keresett egy szobrászt, aki elkészíti Aglaia, Thaleia és Euphroszüné szobrának mását. Azt mondta, ha már nem veheti el a hármat, kiválasztotta a legjobb nővért, megelégedve azzal, hogy a másik kettő a szeme előtt van. A bejárathoz állította őket, hogy mindig köszöntsék. Kész szerencse, hogy Amaro nem szemelte ki őket, hogy száműzze a kert nyirkos hidegébe. Ellenkezőleg, úgy tűnt, nagyon tetszenek neki. Azt mondta, a kezei alól kikerülő nők eleven másolatai a három Gráciának. Csak én érzem magam élettelennek.

Beléptünk a kertbe. Joaquim aggódva pillantott felém, amikor kiszálltam az autóból. Furcsának találtam, hogy a kijárat felé veszi az irányt, hiszen szükség lesz még rá, amikor Dória-hoz megyünk. Kinyitottam a rendelő ajtaját. Nem volt bent senki. Amaro bekapcsolva hagyta a számítógépet, tehát nem lehetett messze. Az ablakon át ráláttam a kertre, a régi kaméliára, láttam magamat, amint mászom felfelé a törzsén, Eufrosina nénit, amint velem veszekszik, Sarácska, gyere le onnan, mielőtt leesel és eltöröd a karodat, még elrontod a nyaralást. Ez maga volna a katasztrófa. Éreztem, nyílik az ajtó, Amaro jött egy hirtelenszőke nővel, akit még sosem láttam. Valami új nővér lehetett, mert Amaro gyakran újíttatja fel a Klinika szépségarzenálját. Emlékszem a nő kezére, gyors volt, a számban egy vattára vagy rongyra, nem tudom, egy keserű ízre, egy lebegő mozdulatra, a falon egy Paula Rego -alakra, aki mozgott a képen, egy furcsa imbolygásra, semmi másra.

Ébredeztem. A számban keserű íz. Egy furcsa teremben voltam, vagy talán laboratóriumban, kémcsövek, gyógyszeresüvegek, szekrények, minden fehér, nagyon fehér. Én egy keskeny ágyon fekve, rajtam köntös. A szövet fehérségén egy furcsa megbarnult folt. Megpróbáltam felkelni, de mintha az ágyhoz lettem volna szögezve, a remegő lábaimnak sem vettem hasznát. Kiáltozni kezdtem, senki nem válaszolt. Nem tudom, mennyi idő múlva, bejött egy napraforgó-nő, biztosan ugyanaz, aki Amaro-val volt, nem tudtam eldönteni, mert a fejem szédült, a laboratórium megállás nélkül forgott. Szabadítsanak ki innen. Messziről hallottam a saját hangom visszhangját, el innen, innen.

– Felébredt, de újra aludni fog, aludni kell, mondta a beszélő napraforgó. Rögtön azután úgy tűnt, Amaro-t látom egy fecskendővel a kezében, én megkérdeztem, mi történt, meglöktem a kezét, kiesett belőle a fecskendő. A nő lefogott engem, én kapálóztam. A férjem megfordult, és becsatolt két pár szíjat, amik az ágy két oldalán voltak. Egy szúrást éreztem a karomban, és a lekötözött kezeimet, mást semmit. Nem tudom, mennyi ideig lehettem ott. Azt sem tudtam, éjjel van-e, vagy nappal, a sejtelmes fénytől nem tudtam eldönteni. Egy óriási pókra emlékszem, ami a fehér plafonon ment át, azt hittem, rám fog esni. Másra nem.

Több órán keresztül aludhattam. Egy hang – asszonyom – ismétlődött halkan, nehézkesen kinyitottam a szememet, Joaquim volt az. Szent egek, mit csinál itt Joaquim? Amellett, hogy sofőrként dolgozott, ő volt a Paradicsom Klinika éjjeliőre. A kert végében álló pavilonban lakott, ami még Eufrosina idejéből való, és most a Klinika raktáraként szolgál.

– Asszonyom, ne féljen, én vagyok. Kihúzta belőlem az infúzióstűt. Kábán éreztem, hogy valaki a karjában visz, úgy tűnt, lépcsőn halad velem felfelé, az arcom Joaquim vállain, a holt teher a hátán. Még éjszaka volt. Most átszeljük a várost az autóval, távolabbra, egyre távolabbra, szűk utcákon, sikátorokon, a fejem zúg, a szemem homályos. Másra nem emlékszem. Reggel egy idegen házban ébredtem, szegény ház egy ismeretlen helyen. Az ajtó résnyire nyílt, Joaquim tűnt fel, a nyomában pedig egy idős nő lépett be, egy csésze tejjel a kezében.

– Az édesanyám – mondta Joaquim – ne aggódjon. Igya meg, jót fog tenni.

– Miasszonyunk, a gyámoltalanok védelmezője, segíts – mondta az idős asszony a csuklómon levő véraláfutások láttán, amiket vérfoltok borítottak. Meg akart törölni egy nedves ronggyal, de Joaquim nem engedte.

– Hagyja így, anyám, a rendőrségnek látnia kell. Micsoda egy szemétláda, a mocsok. Magában beszélt, haragos arccal, remegett a hangja – ez nem lehet igaz, nem…

A nap hátralevő részét átaludtam, nagy nehezen lenyeltem a levest, amit Joaquim anyja a számba kanalazott, és csak akkor jutott újra eszembe a baba, hiszen miatta enni kell. Majdnem beesteledett, amikor Joaquim visszatért:

– Most pedig menjünk a Foz-i rendőrkapitányságra. Az asszonyomnak mindent el kell mondania, mondta elváltozott hangon.

– Mit mondjak el, Joaquim?

– Hogy Amaro doktor bezárta a pincébe.

– A pincébe? Miféle pincébe?

– A Klinika pincéjébe.

– Nem is tudtam, hogy a Klinikának a pincében is van részlege.

– Oh, de még mennyire – sziszegte a fogai között– az asszonyom el fogja mondani, hogy a férje bezárta, hogy elkábították.

– Elkábítottak? Akkor ezért volt az alvás, a bogarak a falakon, a pók, ami majdnem rámzuhant, meg az égető szomjúság.

– Elkábították, és szörnyű dolgot tettek önnel.

– Mit tettek velem? – a félelem szótagról szótagra áradt ki az ajkamon.

Joaquim éjjel-nappal a Klinika körül forgolódott, tudta, ki megy be és ki jön ki, sok titkot tudott.

– A férje és az a kurva angyalcsináló.

Jeges rémület járta át a csontjaimat. Egy csomót éreztem a gyomromban, és ösztönösen a hasamra tettem a kezemet. A fiam, megölték a fiamat?

– Elvették a magzatát ezek, hogy a kurva anyjukat, a rohadt kurva anyjukat. És Joaquim hangjában a gyűlölet visszhangzott.

Szédültem, forgott velem a világ, kavargott a plafon, most itt a vég – gondoltam.

– Szűz Mária, segíts meg, még meghal itt nekünk – sikoltott Joaquim anyja. Odajött hozzám, leült mellém, megfogta a kezemet, ráhajtotta a fejemet a mellkasára, és ekkor halkan így szólt:

– Sírjon, drága asszonyom, sírjon ki magából mindent, amit ki kell. Adja ki magából a fájdalmat. Joaquim anyja a döbbenettől remegve nézett, és csak most mondta ki hangosan a könyörgését:

– Micsoda ördögi lélek, a sátán emberi alakban, ki mondta volna meg róla, egy ilyen visszafogott emberről? Ami az arcra van írva, látszik, ami a szívbe, az nem.

Joaquim segített felkelni az ágyból – menjünk már, menjünk már, meg kell lennie. Kiment, és kint is maradt, amíg az idős asszony levette rólam a köntöst, ami még rajtam volt. Düh és undor kísérte a mozdulatát, amivel a sarokba hajította, és megfogta a zacskót, amibe Joaquim sebtében betette a ruhámat és a krokodilbőr táskámat, ami szerencsére megtalált a klinika pincéjében egy széken. Remegett a kezem, ezért az asszony segített begombolni a gyűrött blúzomat, vizes ronggyal megtörölte a viaszfehér arcomat, megfésülte a kócos hajamat – szegény, mondta, amikor meglátta a véraláfutásokat.

Végül behívta Joaquim-t:

– Az asszonyom kész van, indulhattok. Segítse meg a Miasszonyunk, itt fogok imádkozni Önért, szüksége van rá – mondta könnyes szemmel.

– Menjünk, Joaquim, eljött az idő. Feljelentem mindazért, amit egész életében velem művelt. Amit tett, arra nincs bocsánat.

Sokk és megkönnyebbülés volt bennem egyszerre. Valami nagyon erős változás vette bennem kezdetét. A félelem régi könnyeit felváltották a haragéi. Valami melegség, egy furcsa bátorsághullám tört fel a mellkasomban. Ha a férjem abban a pillanatban előttem termett volna, nekem pedig egy pisztoly lett volna a kezemben, golyót repítettem volna a homloka kellős közepébe, hogy abból az arcból ne maradjon semmi.

– Menjünk, Joaquim. Az anyjához fordultam, és megöleltem:

– Még visszatérek, hogy megköszönjem mindazt, amit értem tettek.

Az asszony letörölte a könnyét a kötényével. Joaquim oldalra fordította a fejét, eltakarva párás szemeit.

– Menjünk, Joaquim.

A rendőrőrs hátsó bejáratánál parkolta le a kocsit. Megtámogatta az ideges lépteimet, és mint egy hűséges őrkutya, kint maradt az ajtó előtt, amíg én Paulo rendőrkapitány irodájában voltam. Ezután a rendőr behívta őt, és ellenőrizte a személyazonosságomat, és hogy ő mit látott és hallott. Meghagyta a nevét és az anyja címét, ha a továbbiakban szükség volna rá.

– Kapitány úr, a nevem Sara Dornelas Fróis, és szeretnék feljelentést tenni a férjem, Dr. Amaro Fróis orvos, a Paradicsom Klinika igazgatója ellen 28 éven át elkövetett testi sértés és erőszak miatt. Paulo kapitány meglepett arcot vágott. Felismerte az elegánsan öltözött asszonyt, véraláfutásokkal teli arccal, csuklóján vérfoltokkal. Tényleg Dr. Amaro Fróis felesége, egy közismert és köztiszteletben álló porto-i orvosé. Megdöbbent. Ezt sosem gyanította. Olyan elegáns, olyan finom modorú. Húsz év rendőri tapasztalat hozzászoktatta az ilyen helyzetekhez. Onnan jön a dolog, ahonnan nem várják.

Sara több mint két órát töltött a kapitány irodájában. Amit az hallott, olyan súlyú volt, hogy nyomban telefonált az Áldozatsegítő Szolgálat igazgatónőjének, tudván, milyen fontos, hogy Sara-t azonnal Lisszabonba küldjék. Ha Porto-ban maradna, a férje megtalálná. Gyorsan el kellett rejteni. Sara értékes tanú volt. A nyomozás megindult, és ha az általa elmondottak bizonyítást nyernek, akkor nagy botrány robban ki abban a rendíthetetlen nyugalomban.

Mielőtt beszálltam volna a nyomozó autójába, aki elhozott ide a Monte da Caparica-i házba, a gyenge karjaim minden erejével megöleltem Joaquim-t, megcsókoltam mindkét arcát, és a lelkem mélyéről köszönetet mondtam neki, majd megkérdeztem:

– És most, Joaquim, mit fog mondani a főnökének?

– Semmit, asszonyom. Nem mondok semmit. Leparkolom a kocsit a Klinika garázsában, és az a rohadék, már megbocsásson, asszonyom, sosem látja többé a színemet.

/Teresa Martins Marques: A Mulher que Venceu Don Juan, Âncora Editora, Lisboa, 2013. Fordította/Traduzido por Hargitai Evelin Gabriella/

Evelin Gabriella HARGITAI

Professora de Português Língua Estrangeira, tradutora, doutoranda em Linguística Românica

Nasceu em 1985, na Hungria. Atualmente vive em Pécs.

Fez o mestrado em Filologia Portuguesa e Húngara na Universidade Eötvös Loránd de Budapeste em 2009 e começou os seus estudos de doutoramento em Linguística Românica no mesmo ano. Entregou a sua tese em 2014, cujo tema é a situação sociolinguística da Língua Mirandesa.

É bolseira“Fernão Mendes Pinto” do Instituto Camões desde 2012 e ensina Língua, Cultura e Linguística Portuguesas na Universidade de Pécs, Hungria.

Em 2013, foi publicada a sua primeira tradução literária do romance juvenil “Cartas da Beatriz”de Maria Teresa Maia Gonzalez. O título húngaro é “Szeretettel, Beatriz” (Editora: Pongrác Kiadó, Budapest).